Dalaink mostanság a semmibe vesznek:

Hangtalanul fellegekbe szállnak.

Odafenn az égben ócska csenddé lesznek,

Majd maguk is feledett semmivé válnak.

Figyelem már nem méltatja őket,

Mindössze néhány, reményvesztett robot,

Hisz utat nem adnak a vágyott jövőnek

Csak a múltnak, mely feledésbe kopott.

Egymástól s magától elfordult népünk

Most saját énekét ítéli halálra.

Mondják: ideje már előre lépnünk!

… S lépnek mindvégig, egyre inkább hátra.

Majd hosszú évek múltán eszmél fel az ész,

Mintha a szó ajkunk el sem hagyta volna.

Dalunk menetelők sorai közé vész,

S felszáll az égbe vagy belehull a porba.